2015. augusztus 21., péntek,

A XXI. századi gyerekszegénység nem olyan, mint amiről a Kincskereső kisködmönben olvashattunk. A ruházaton látszik a legkevésbé, de ott van a komfort nélküli lakásokban, a személyes tér hiányában, a minőségi éhezésben és a szegregált oktatásban, ami nemhogy esélyt teremtene, de bebetonozza a szegény gyerekeket oda, ahonnan jöttek – írja szerzőnk, a berettyóújfalui Igazgyöngy Alapítvány és Iskola igazgatója.

Riasztó adatokat hallani nap mint nap az egyre növekvő mértékű gyerekszegénységről, és még riasztóbb mindezt közelről megtapasztalni, belelátva a gyerekek életébe, mindennapjaiba. A kommunikáció erről is, mint annyi másról, kétféle: a kormányzat a sikerekről beszél, mintha képes lenne kezelni ezt az egészet, és a problémát inkább kicsinyíti, az ellenzék meg inkább nagyítja, mintha nem lenne elég nagy baj így is, és ebből a pozícióból sokszor tudomást sem vesz az esetleges próbálkozásokról. Akik nem tudnak elmenni mellette, és a statisztikai bizonygatásokon, a látszatintézkedéseken meg a szócsatákon kívül tesznek is valamit, azok az egyházi missziók és a civilek.

Már definiálni sem egyszerű a problémát. A hivatalos megoldáshoz hivatalos megközelítés kellene, ami a segítségnyújtás lehetőségeit szabályozza. Ez most a rendszeres gyermekvédelmi kedvezményhez, a hátrányos, illetve a halmozottan hátrányos helyzet igazolásához kötött. De ezek nagyon pontatlan, hiteltelen mérőszámok. Marad a megtapasztalás, ami fájóan szubjektív, és csak azoknak adatik meg, akik nem fordítják félre a fejüket.

Mert az élet nem a paragrafusok szerint íródik itt sem. Emlékszem, amikor sok évvel ezelőtt kimentem egy kis faluba egy családhoz, mert a jövedelemviszonyaik alapján a művészetoktatásban térítési díjat kellett volna fizetniük, miközben rémesen elhanyagolt, mindig éhes gyerekeik voltak. Akkor láttam, hogy nagyon nehéz ezt az ügyet „általában” kezelni. Mert az özvegy anya, a négy SNI (speciális nevelési igényű) és egy ép gyermek az árvaságival, özvegyi nyugdíjjal és az emelt családi pótlékkal annyi pénzt kapott havonta, ami a szegregált környezetben azonnal felkeltette azok érdeklődését, akik a máséból élnek. És elvették tőlük, hónapról hónapra mindet. Nem volt tűzifa, kenyér, semmi; hónapokig játszotta a megfélemlített család a gyámhivatal felé, hogy van mit enni, miközben verés járt, ha hozzányúltak az alibi liszthez, száraztésztához, ami a szekrényben volt arra az esetre, ha ellenőrizni próbálták őket. Nagyon nehezen, csak rendőri segítséggel sikerült végül távol tartani a pénzüktől az arra áhítozókat.

Fotó: Túry Gergely

Nincs az a protokoll, ami ezt kezelni tudná. Ehhez helyi ismeret kell, hogy az ember értse, lássa a szándékokat, erőket, viszonyokat. Az intézményrendszer a maga központi szabályozásával azonban képtelen erre. A helyi közösségek pedig szétestek, a nyomorúság szabályai működtetik őket.

Gyerekszegénység a családban

Ahol a család szegény, ott a gyerek is az. A kettő nem választható el egymástól, és ezért nem választható el a kezelésük sem.

A szegénység ott van a lakhatásban, a komfort nélküli vagy alacsony komfortfokozatú házakban, a bútorokban, melyek a fűtési szezonban mindig megfogyatkoznak, abban, hogy nincs személyes tér, tulajdon: semmi, ahova és amivel egy gyerek félrevonulhatna, és gyakorolhatná a saját világépítés nélkülözhetetlen fejlesztő, egyéni tevékenységeit.

Sokan gondolják, ez a szegénység olyan, mint amiről a Kincskereső kisködmönben olvashattak. Pedig ez más. Ez XXI. századi, ahol a fogyasztói társadalom vonzása őket is eléri. Sokan nem értik a hó elején megvett mobiltelefont, kólát, süteményt, a semmire felvett Provident-kölcsönt a hó végi éhkoppal összevetve. Nem értik, hogy rájuk is hat a „mert megérdemled”, „az vagy, amid van”, hogy attribútumai lettek a fiataloknak az okostelefonok, a bizsu meg a smink, akarják ők is, mert érezni szeretnék, hogy ők is „valakik”. Hogy minek a tévé ott, ahol nincs asztal sem? Mert nincs olvasási kultúra, nincs könyv, és a szülők olvasási képessége is alacsony. Nincs beszélgetési kultúra sem, és amikor az öt gyerekkel az egyetlen szobában van a család, akkor a televízió olyan közösségszervező, amivel ugyan csak a doboz bámulásáig jutnak, de attól lesz elviselhető az este.

A ruházaton látszik talán a legkevésbé a szegénység. Hála az olcsó kínainak, a gyerekeket fel tudják úgy öltöztetni, hogy ne tűnjenek ki a többi közül. A cipő már problémásabb. A gyenge anyagból készült lábbelik talpa hamar felválik, könnyen szakad, és ha olcsó is, nincs mindig pénz újat venni. Ma is megtörténik, hogy a cipő hiánya miatt nem megy iskolába a gyerek.

Tisztálkodás? A házak zömébe nincs bevezetve a víz. Csak végig kell gondolni, és rögtön látszik, mekkora gond ez: vizet az utcáról hoznak, a kályhán melegítik meg, mosdás lavórban, és minden szorozva a gyerekek számával. Hajmosás? Még több idő. A ruhák mosása? Kézzel, centrifuga nélkül: mikorra szárad meg egy kabát, egy farmer? Gyakori a fejtetű; hiába a tetűirtó, ha a keservesen, hajszálanként serkétlenített haj is visszafertőződik az ágyneműtől.

Aztán ott a táplálkozás. Amikor kiskoruktól rögzül bennük a „most nem” és a „nem annyit” érzése. Tulajdonképpen a szoptatás befejezésétől így élnek. A szakma megkülönböztet mennyiségi és minőségi éhezést. A mennyiségi talán ritkább, ahol van segítő civil szervezet vagy a magáéból is adó pedagógus, ott próbálják kezelni, de a hétfő reggeli türelmetlen tízórai- vagy ebédvárás, az étel fogyasztásába belefeledkező gyerek mutatja: otthon nem volt mit enni a hétvégén. A legnehezebbek a szünidők; a nyári gyermekétkeztetés részben kezeli a problémát, de az őszi, téli, tavaszi szünetben sokan nem jutnak napi háromszori élelemhez.

Fotó: Stiller Ákos

A minőségi éhezésnek más következményei vannak. Ahol ritka vendég a tejtermék, a hús, a zöldség és a gyümölcs, ahol a kenyér, krumpli, tészta variálódik hétről hétre, ahol az ünnepi húsétel is a leggyengébb minőségű csirkefarhátból vagy húspépből készül, ott a fejlődésre kihat a táplálkozás. Nem véletlen, hogy a szegregátumokban, ahol a legnagyobb a gyerekszegénység, felülreprezentált az SNI gyerekek aránya. Mert az egészséges fejlődéshez egészséges táplálkozás kell. Ez és az elégtelen lakókörnyezet, a cigaretta, a búfelejtő alkohol vagy mostanában a herbál, az élősködők mind betegségekhez vezetnek. És a végén a korai öregedéshez és a korai halálhoz.

Gyerekszegénység és egészségügy

A nyomorban legtöbbször a családok szegénysége határozza meg a gyógykezeléseket. Amennyi pénz befut a családba, abból nem lehet megélni. Így ha a gyerek betegsége szerencsésen a hónap elejére esik, akkor általában kiváltják a gyógyszert. Ha a hónap második felére, akkor nincs rá pénz. Akkor hazamennek, és a gyerek vagy meggyógyul, vagy nem. Ha meggyógyul, többnyire szövődménnyel és nehezen, főleg télen, amikor a fűtés nagy gond, és képtelenség egyenletes meleget tartani a szobában. Ha nem gyógyul meg, akkor még betegebb lesz, felmegy a láza, és kórház lesz a vége, felülfertőződés, hosszú gyógykezelés, mire hazakerül.

Sokszor pedig elég lenne egy lázcsillapító vagy antibiotikum, ami időben segítene. De nincs rá pénz.

És nincs szemüvegre sem. Ki tudná megfizetni a minimum 15 ezer forintos szemüveget? Ami, mint minden gyereknél, hamar törik itt is. Sokszor megrémülünk, amikor egy-egy gyerekről kiderül, hogy 4-5 dioptriás szemüvegre lenne szüksége – mindjárt érti az ember a rossz tanulmányi eredmény okát.

Sok a koraszülött, akiknek korai fejlesztéssel jobb esélyeket adhatnának az óvodában, iskolában. Ha elérnék. De a szegregátumokból ezért utazni kell, az útiköltséget, ha vissza is térítik, meg kell előlegezni, amire nincs pénz, és sokszor nincs más felülvizsgálatra való utazásra sem, ha például szívbeteg a gyerek, vagy epilepsziás. A rendszer, ami az időpontokat rögzíti, nem igazodik a családi pótlék kifizetésének ütemezéséhez. És ha nem jelenik meg a szülő, megy a jelzés a gyámhivatalnak, aminek védelembe vétel is lehet a vége, hiszen a szülő veszélyezteti a gyerekét. Holott csak nincs pénze.

Nem választható el a gyerekszegénységtől a tudatos családtervezés hiánya sem. Bizony, kár lenne tagadni, előfordul olyan család, ahol a sok gyerek vállalása tudatos döntés, hiszen a családi pótlék mint bevétel jelenik meg a gondolkodásukban, és azzal nem gondolnak, hogy milyen életminőséget tudnak nekik nyújtani. De a többségnél nem ez a helyzet, sokkal inkább a pénzhiány, és a kenyér mellett eltörpül a jelentősége a fogamzásgátló tablettának. Havi 22 800 forintból nem tudnak háromezer forintot erre szánni, ehhez még az óvszer is túl drága, ráadásul utazni kell mindenért, ami tovább növeli a költségeket. Ez és a tájékozatlanság vezet oda, hogy a természetes védekezés mellett mégis teherbe esnek. Marad az abortusz, ám ez is közel 10 ezerbe kerül – ha nincs pénz, akkor megszülik.

Gyerekszegénység és oktatás

Minden területen fájdalmas a gyerekszegénység, de számomra talán az oktatás terén a legfájóbb. Nyilván adódik ez abból is, hogy pedagógus vagyok, de még inkább abból, hogy ez lenne az a terület, ami megoldást nyújthatna. Mert az ember, közelről látva ezt az egészet, az oktatásban hisz leginkább, hogy onnan talán kaphatnak muníciót a gyerekek a változtatásra, lehetőséget a változásra. Ma azonban a magyar oktatás esélykiegyenlítő funkciója nem működik. A szegénység sújtotta kistérségekben az oktatás nem segít a problémák megoldásában, sőt mintha még inkább elvenné az esélyeket, bebetonozná őket oda, ahonnan jöttek.

Az általános iskolai oktatásban egyértelmű szegregálódási folyamatok gyorsultak fel, és ennek okát főként a szabad iskolaválasztásban látom. Ez, párosulva az egyházi iskolák szaporodásával az alapoktatásban, a mai törvényi szabályozásnak megfelelő, ám beláthatatlan következményekkel járó folyamatokat gyorsított fel. A nagyobb településeken, ahol két vagy több iskola is van, szinte mindenhol megfigyelhető az iskolák közötti szegregáló hatás. A korábban is sikeresebb állami és az akár most alakuló egyházi iskolákba ugyanis nem vesznek fel halmozottan hátrányos helyzetű, problémás, SNI, BTM (beilleszkedési, tanulási és magatartásproblémákkal küzdő), főképp nem cigány gyerekeket.

Az egyházi, alapítványi iskolákra nem vonatkozik a beiskolázási körzet, fel sem veszik vagy éppen kitörlik az integrálható SNI-oktatást az alapító okiratukból. A megyeszékhelyeken az állami iskolák között is előfordul, szinte mindenhol, hogy a peremkerületi intézmények szegregálttá váltak. Mára odáig jutottunk, hogy vannak (zömében egyházi) „fehér” iskolák elitista képzéssel, és mellettük, sokszor pár száz méterre „elcigányosodott” iskolák, ahová szinte kizárólag halmozottan hátrányos helyzetű, roma gyerekek járnak. És persze ott vannak azok a kistelepülési iskolák, többnyire az LHH (leghátrányosabb helyzetű) kistérségekben, ahol a szabad iskolaválasztással élve a szülők már rég a szomszéd település iskolájába hordják a gyerekeiket, ahol a szegregálódás természetes velejárója lett annak, hogy az oktatás már korábban sem volt képes választ adni az eltérő szocializáció és a gyerekszegénység kérdéseire.

Ami az utóbbi időben rémisztő, hogy ezek a szegregálódási folyamatok felgyorsultak, és az állam nem tesz lépéseket ellenük. A szegregálódó iskolák pár év alatt leamortizálódnak, szakmai értelemben és fizikai környezetükben is. Amit legkevésbé értek, az az, hogy ezeket a folyamatokat hogyan gerjeszthetik épp az egyházak. Egyre nagyobb ellentmondások feszülnek az egyházak szegénypolitikája és az oktatási szegregáció körüli vallási megközelítések között. Úgy tapasztalom, az egyházakon belül sem egyértelmű az állásfoglalás. Sokan értik, látják, érzik, hogy baj van, kétségek gyötrik őket az ellentmondások miatt, de az egyházi kommunikáció még mindig kényszeresen bizonygatja: nem igaz, ők nem szegregálnak vagy nem fejtenek ki szegregáló hatást. Az iskoláik mindig azzal védekeznek, hogy mehetne hozzájuk cigány is, ha akarna, miközben a helyi kommunikációkban mindenki tudja: ez nem igaz, rejtett (sokszor nem is titkolt) csatornákon biztosítják be, hogy ne kerülhessen oda olyan, aki gondot okoz. Magasabb szinten pedig újra és újra meghallgathatom az egri egyházkerület példáját, ahol igenis fontosnak tartják a HHH gyerekek oktatását, mintha ez elfedné a többi megye gondját. Talán minden egyháznak van egy-két pozitív példája, amit sértődötten felmutat, ha kritika éri, és nem beszél a mellette fenntartott negatív helyzetekről.

Fotó: Túry Gergely

Nem tudom, mikor és mitől lesznek hajlandók beismerni a valós helyzetet. Most gyakran érzem úgy, hogy épp az egyházak törlik ki az esélyegyenlőség szót a közoktatás szótárából.

A megváltozott arányok pedig kezelhetetlenné teszik a problémát az oktatásban. Olyan mértékű gondok jelennek meg, amivel a pedagógusok már nem képesek megbirkózni. Az eszköztelenség lassan kiégésbe csap át, és pár év múlva elképedve néz az ember a valaha lelkes pedagógus megnyilvánulásaira. A központi elvárások pedig minderről nem vesznek tudomást, a tehetséggondozás sikerorientált gépezete dübörög, miközben a felzárkóztatásról alig hallani valamit. Az pedig, hogy a pedagógusok munkájában mi a sikermérő, óhatatlanul hat a tanárok értéktudatára. Mindez csak azt erősíti, amit már eddig is remekül tudott a rendszer: a csúsztatásokat, a tudás nélkül továbbgörgetéseket, a kompetenciamérések kozmetikázását, aminek a következménye az általános iskolából félanalfabétaként kikerülő réteg, akikkel a szakiskolák már nem tudnak mit kezdeni.

Az élethosszig tartó tanulás innen nézve nevetséges szlogen. A szegregátumok gyerekei között elvétve találunk a 16. év után is iskolába járót. Ha valaki esetleg nagy nehezen mégis leérettségizik, akkor sincs esélye, marad a seprű-lapát-kapa háromszögébe zárva a közmunkán, miközben a többi még cukkolja is: „Mire mentél az érettségiddel? Ugyanúgy a szemetet szeded, mint mi!”

Persze az állam próbálkozik. Például ösztöndíjrendszerekkel. Ám ezek csak töredékét segítik a szegény gyerekeknek, és szinte sosem érik el a halmozottan hátrányos helyzetű, szegregátumban élő gyerekeket. Mivel az intézményen (iskolán) keresztül szerveződnek, a tanárok ügyelnek arra, hogy olyan gyerekeket válasszanak, akikkel eredményesen tudnak dolgozni, akiknél a szülő partner, akiknek nem kell rimánkodni, hogy tanuljanak. Akikkel nem lesz többletmunka. És ebbe a csoportba a mélyszegénységben élők nem tartoznak bele.

Az igazi veszély az, hogy a szegregált oktatási formákban nincs esély az integrációs képességek fejlődésére. Az ennek hiányában felnövő, tanulásban sikertelen réteg pedig csak a szülei nyomorát termelheti újra, egyre agresszívabb megnyilvánulásokkal, mert élni akarnak ők is, és ahhoz pénz kell. Mindez végül élhetetlenné teszi a falvakat, kisvárosokat, és hamarosan mindenhol érzékelhetővé válik.

Gyerekszegénység a közösségekben

Ma az igazi szegénység a vidékhez kötődik. A falvak szegregátumaihoz, főleg a leghátrányosabb helyzetű kistérségekben. Az oktatás hatását lenullázza a családi környezet, a helyi közösség, melyben többnyire csak fekete- vagy alkalmi munkán szocializálódott felnőtteket találunk, már a második generáció óta. Nincs munkakultúra, nincs értéke a munkaviszonynak, tanulásnak. Erős a kriminalizálódás kockázata, a prostitúcióval, az uzsorával, a lopással való boldogulás erős vonzerő a fiatalok számára.

A szegénység felemésztette a korábban még odaforduló közösségeket. Nincs szolidaritás, egymás támogatása. Gyakori az agresszió. A családok pedig nem képesek önerőből újra közösséggé formálni az egy utcában, egy településen élőket. Ha vannak is gyerekek, akik minden nehézség ellenére képesek lennének tanulni, megtörni a nyomor ördögi körét, nem kapnak közösségi támogatást ehhez, és hamar feladják segítség nélkül. Az intézményrendszer leginkább hatósági szerepet játszik, mindenben a büntetés, a fenyegetés érzékelhető. Olyan része, ami a közösségszervezést magáénak tudná, nincsen.

Az ágazatok közötti együttműködés formális, és a szociális háló réseiben egész családok tűnnek el. Nincs partneri viszony. Két oldalra rendeződik minden: a „mi” és az „ők” szembenállására, amiben a problémák emberi megoldására egyre kevesebb az esély. Minden hivatal legfőbb törekvése, hogy a határait pontosan lássa és láttassa, a leggyakrabban hallott mondat így szól: „az már nem az én dolgom”. A megoldások összehangolása térben és időben is hiányzik. Nincsenek áthidalva a rések, mindenki csak az adott szeletét látja a problémának, miközben az egészet csak összefüggéseiben lehetne értelmezni, megoldani.

Van-e kiút?

E mérhetetlenül nehéz és bonyolult probléma kezelésében az lenne az első lépés, ha reálisan szembe tudnánk vele nézni. Mindannyian. A politika, a közvélemény, az intézményrendszer, a közösségek.

A gyerekszegénység komplex problémája komplex megoldást kíván. Szükséges a családok élethelyzetének megváltoztatása, a hiányzó kompetenciák pótlása, a valós munkahelyteremtés. Lakhatás, egészségügy, oktatás, családgondozás, képzés, munkalehetőség – ez mind kell hozzá. Nélkülözhetetlen a türelem, annak megértése, hogy a problémán most dolgozók is a következő generációért harcolnak, náluk lesz majd mérhető eredménye a munkának.

Az átörökítések elleni küzdelem nehéz és hosszadalmas. Az attitűdváltás nehezen mérhető, több irányból támogatást igénylő folyamat. Ma efféle stratégia nem körvonalazódik. A központi szlogeneknek nincs valós tartalmuk, a helyi viszonyokra értelmezhetetlenek.

Az igazi nehézséget az adja, hogy miközben messzire nézve kellene fejlesztéseket elindítani, most éheznek gyerekek, most fáznak, most nincsenek kielégítő feltételek a felnevelésükhöz.

Hogy miért nehéz ez? Az úgynevezett tanult tehetetlenség miatt, aminek megváltoztatása nehéz folyamat. A mélyszegénység kezelésében az a legnagyobb nehézség, hogy a szimpla segítségnyújtás nem ösztönöz aktivitásra, elvárásokat alakít ki, sőt visszafejleszti a változtatásra irányuló képességeket. Minél inkább próbálunk segíteni, annál inkább követelik a segítséget. Nem ők akarnak változni, hanem azt szeretnék, ha minden problémát a segítők oldanának meg helyettük, mert úgy érzik, maguk nem képesek erre.

Ha most segítünk, a szülő úgy érzi, megoldják helyette, nem tesz hát semmit a későbbiekben. Ha nem segítünk, a gyerek szenvedése marad, amit nem bírunk nézni. Kezeljünk hát „csak” krízist, vagy próbáljuk őket képessé tenni arra, hogy segítsenek magukon? Örök dilemma a segítőknek, nehezen feloldható ellentmondásokkal.

Ezen a ponton megint vissza kell térnem a közösségfejlesztéshez. Mert a „képessé tevés” csak közösségi szinten történhet. Eddigi tapasztalataim azt mutatják, önmagában egy-egy család segítése, fejlesztése nem hoz eredményt. A közösségi fejlesztés azonban igen. Ha sikerül kialakítani egy helyi közösségen belüli „társadalmi igazságosságot”, lefektetni elveket, amiket ők nem hagynak kijátszani, akkor indulhat el valós változás. Ezekben a viszonylatokban teremtődhetnek meg a szolidaritás, a tolerancia csírái, bomolhatnak le az előítéletek, kezdődhetnek pozitív folyamatok.

Régóta keresem, hogy a rendszeren belül hol találom meg ennek a segítő fejlesztésnek a szereplőit. Egyelőre úgy látom, ez csak a civileknél van meg. Maga a rendszer ezt a kérdést nem a pedagógia módszereivel, hanem hatósági eszközökkel kezeli. A megoldások azonban így nem körvonalazódnak, a hivatali dolgozók is eszköztelenné válnak, kiégetté, egy kiégett szakember első szembetűnő reakciója pedig a felelősség hárítása.

Ma ez teljesen általános. Mindenki szívesen fogalmazza meg a gyerekszegénység kapcsán a szülők felelősségét, mintha a közeg, ami körülveszi őket, nem tehetne semmiről, és kizárólag személyes döntés lenne a szegénységük.

Pedig ehhez a problémához mindenki hozzáteszi a magáét. A szülők is természetesen, de az oktatási rendszer éppúgy, mint a szociális ellátórendszer, az egészségügy és a többi, a szakpolitikai döntéshozóktól a médián át a tágabb közösségekig. Mindannyian hozzájárultunk a gyerekszegénység mai mértékéhez.

A problématérkép bonyolult, de ok-okozati összefüggéseiben átfogható, elemezhető, általános és egyedi jellemzői megfelelő keretek között értelmezhetők. Ha pedig a térkép megvan, akkor már könnyebb haditervet kidolgozni. Ekkor világossá válna, mi a különböző ágazatok teendője, miféle ágazatok közötti együttműködések kellenek, és az is, hogy mi a civilek feladata ebben az egészben.

Most úgy tűnik, túl sok teher hárul rájuk. Olyan rendszerszintű hibák vannak, amelyek meghaladják a kapacitásukat. Vannak az államnak feladatai, és vannak olyan területek, ahol a civilek módszerei hatékonyabbak. Ma sok civil szervezet (köztük a mienk, az Igazgyöngy Alapítvány is) az állam működési hézagaira telepedett rá, annak a hibáit próbálja orvosolni adományokból és pályázatokból, miközben az állam fizeti a maga rosszul működő rendszerét. Sokunknál komoly tapasztalati tudás halmozódott fel a munka során, amit az állami rendszer is a javára fordíthatna. De nem tudjuk ezt a rendszerbe beépíteni, mert ahhoz az kellene, hogy az állam beismerje: tényleg nagy a baj.

Sokan harcolunk a gyerekszegénység ellen. Sok civil, ki egyénileg, ki szervezetben. Ami összekapcsol mindannyiunkat, az a segíteni akarás. De a civilek ereje kevés.

A szakadék egyre mélyebb. Jó lenne végre egy reális szembenézésen alapuló, valós, gyermekszegénység elleni stratégiában dolgozni együtt civilekkel, egyházakkal, állami szervekkel. Jó lenne végre azt látni, hogy nem nő a teljes esélytelenségben felnövők aránya. Jó lenne végre látni az esélyt egy élhetőbb világra.

L. RITÓK NÓRA

Látogatottság

4791501
Mai napon
Tegnap
Ezen a héten
Múlt héten
Ebben a hónapban
Múlt hónapban
Összesen
2071
1776
3847
4769084
89807
117747
4791501

Your IP: 3.139.79.187
2024-12-24 17:51