Alább közzétesszük Simó Endre írását, mely a Népszabadság mai számában jelent meg

Szabadság, harc, dilemma

A jobboldali szabadságharc-politika új dilemmával került szembe szép hazánkban. Meglehet, nem csak itt. Az óperencián túlról ugyanis azt üzenték, hogy meg kell erősíteni a végeket. Philip Breedlove NATO főparancsnok nevén is nevezte a mumust, és felvetette csapatok küldését „egyes kelet-európai országokba” és „tartós állomásoztatásukat” ott, ahol biztonságukat Oroszországtól féltik. Az amerikai tábornok kezdeményezte a hidegháború vége óta követett NATO-stratégia átfogó felülvizsgálását, különös tekintettel az európai hadszíntérre, még különösebb tekintettel a szövetséges haderő ottani állomásoztatására. Választ szeptemberre kért. Az üzenet némi nyugtalansággal tölthette el azokat, akik úgy gondolták, hogy Magyarországot elkerülheti az ukrán válság és a nagyhatalmi szembenállás begyűrűzése. A szabadságharc vezére ugyanis nyomban Varsóba röpült, majd Brüsszelbe és Berlinbe. Nem mondta ki, mi a baja, de hát tudják azt anélkül is, hogy kimondta volna. Ha nemet mond az amerikai katonai tervre, a NATO-val kerülhet szembe, ha viszont igent mond rá, Oroszországgal gyűlhet meg a baja, és a „keleti nyitás” politikájának annyi. Hiába na! A hét vezér ide hozott bennünket Európa szívébe, a hadak útjára, ahová nem csak begyűrűznek a dolgok, hanem ha már egyszer begyűrűztek, tartósan bent is szoktak maradni. No de akkor mitévők legyünk? Változtassuk felvonulási tereppé az országot azok számára, akiknek csak térkép e táj? Várjuk ki, hogyan alakulnak az erőviszonyok? Ki kit szorít ki, hogy azután itt maradjon, a mi érdekünkben? Vagy esetleg célszerűbb volna békében és jó viszonyban élnünk mindkét féllel? Hiszen ilyen is előfordult már a történelemben! Választás helyett a kettő közül összehozni a kettőt, saját, jól felfogott, önző érdekünkben? Igen, abban a helsinki szellemben, amely naggyá tette a magyar diplomáciát. Már csak azért is, mert ott vagyunk, ahol vagyunk: Kelet és Nyugat közt. 20 évnek kellett eltelnie, hogy rájöjjünk, mennyit ártottunk magunknak a Tavarisi konyec-politikával? Ki tudja, mennyivel előbbre tartanánk, ha nem szűnt volna meg másfél millió munkahely, és az oroszok nem német krumplit és francia konzervet vásároltak volna a magyar helyett, amit pedig szerettek. Nem beszélve gázról és Paksról! Most megint kiragasztanánk a hájas orosz tiszt gúnyplakátját? De miért kellene tagadni a közös piac előnyeit, minden hátrányával együtt is, amikor kereskedelmi forgalmunk 75 százalékát az EU államaival bonyolítjuk le? Szabadon jöhetünk-mehetünk, tanulhatunk egy olyan közösségtől, amely a történelemben a legmagasabb szintre emelte az emberjogi normát és a demokráciát. Annak dacára is, hogy nem mindig tartotta tiszteletben őket. Vajon nem gazdagítaná szellemünket és erkölcsi értékeinket az orosz kultúra, mint ahogyan gazdagít minket az olasz, a francia és a német? Szemünk láttára alakul át a világ, és tolódik súlypontja Keletre. Ha a felismerést nem követik következtetések, és tettek, könnyen lemaradhat egy olyan kis ország, mint a miénk! Ékes példa rá a nálunk hat és félszer nagyobb Ukrajna. Komolyan gondolná a Nyugat, hogy pótolni tudná Kijev Oroszországhoz fűződő kapcsolatait? Vagy netán’ nem is arról volna szó, hogy pótolja őket? Hanem valami egészen másról? Mert ha igen, akkor bizony nekünk sem maradna más választásunk, mint eleget tenni az amerikai kérésnek, és „behívni” a NATO-csapatokat. Szerencsére változik a világ, és benne mi is. Ami tegnap még nem ütközött a szövetségesek ellenállásába, ma már beleütközik. Nem könnyű többé keresztülvinni olyan amerikai követeléseket, amelyek szembefordítanák egymással azokat, akik megtanultak egymással együtt élni, mi több, akik között érdekközösség alakult ki. Mert bizony ez történt, és ez viszi előbbre a világot. Európa keleti és nyugati fele között olyan kölcsönös függőség alakult ki, amilyenre földrészünk történetében még nem volt példa. Orosz gáz fűti Nyugat-Európát, Oroszország az EU második legnagyobb importőre, és ötödik exportőre. Oroszországból származik behozatalának 12 százaléka, és oda irányul kivitelének 7 százaléka. (Kína pedig egyenesen az első helyre került az EU behozatalában, kivitelében pedig a harmadik helyre.) Hogy változó világunk milyen hatással van öreg kontinensünk öntudatára, jól mutatja az ellenállás, melybe az Oroszország ellen irányuló amerikai szankciók ütköznek. Georgij Alafuzoff, az EU katonai hírszerzési főnöke például megcáfolta azt az amerikai állítást, hogy Oroszország katonai agressziót követett volna el Ukrajnával szemben, és kijelentette: „az orosz hadseregnek nincs szerepe a kelet-ukrajnai városok kormányzati épületeinek elfoglalásában, a régióban történtekért többnyire a régióban élő, a jelenlegi helyzettel elégedetlen emberek felelősek”. Frank-Walter Steinmeier német külügyminiszter szerint pedig örvendetes volna, ha a NATO legalább annyit foglalkozna az ukrán békés rendezéssel, mint amennyit az Oroszországgal szembeni szankciókkal foglalkozik. Ferenc pápa Rómában tollal ajándékozta meg Arszenyij Jacenyuk ukrán miniszterelnököt arra kérve, hogy azzal írja alá az ukrán béke megállapodást. Szóval Európában – talán a britek kivételével - fel sem merül a katonai megoldás lehetősége. A politikai rendezést sürgetők hangját viszont felerősítette a legújabb fejlemény, hogy Moszkva nem kívánt népszavazást Kelet-Ukrajna különválásáról, hanem kiállt Ukrajna egysége mellett. Habár a helyi erők nem álltak el a voksolástól minderre tekintettel igencsak disszonánsan cseng leköszönő külügyminiszterünk visszatérő fejtegetése az „orosz agresszióról”. Nem tudni, vajon „verbális kielégítésül” szolgál-e azoknak az amerikai köröknek, amelyek erősíteni szeretnék a katonai jelenlétet a végeken, vagy pedig kormánykészséget jelez a kérés esetleges teljesítésére. Ennél is otrombábban hatottak annak az egyébként nem jobboldali volt honvédelmi államtitkárnak a szavai, aki a minap Putyint Hitlerhez hasonlította, és közölte: a NATO-nak bátorságot kell tanúsítania Oroszországgal szemben, és nem kell visszariadnia a háborútól sem! „Oroszország csatát nyert, de a háborút el fogja veszíteni” – mondta magabiztosan, mint aki tudja, hogyan ütheti ki a bolha az elefántot. Szóval él még az osztályelső szindróma. Különösen ott, ahol túl nagy az elkötelezettség egy irányban. Pedig tudjuk, hányszor, de hányszor mellélőttek már uraink, miközben a „nemzet érdekére” apelláltak. Hányszor de hányszor húztuk a rövidebbet, mert uraink azt hitték, ők határozzák meg a történelem menetét. Vajon képesek leszünk-e túllépni az árnyékunkon ebben az új helyzetben?

Simó Endre

Újságíró, a Magyar Szociális Fórum alapítószervezője

Megjelent a Népszabadság 2014. május 12-i számának 12-ik oldalán