Új politikai erő?

Erősödik az igény egy olyan új politikai erő iránt, amely kész vállalni, hogy megállítja az elszegényedést, és hozzáfog a több mint két évtizede mélyülő szakadék betemetéséhez gazdagok és szegények között.  Közömbösnek tartják, pártként lépne-e színre, vagy választási koalícióként, inkább azt tartják lényegesnek, hogy megjelenjen végre egy épkézláb szociális orientációjú erő, és lehessen rá szavazni a következő választásokon. Sokaknak, nagyon sokaknak elegük van már abból, hogy rendre csalatkozniuk kellett azokban, akiket megtiszteltek bizalmukkal. A kiábrándulás jelei nem csak a jelenlegi hatalommal szemben mutatkoznak, hanem elődeikkel szemben is, hiszen politikájukkal, és magatartásukkal nagyban hozzájárultak a jobboldal kétharmados parlamenti többségének létrejöttéhez, hibáikból pedig képtelenek voltak levonni a szükséges politikai tanulságot és személyi konzekvenciát. Igény van egy új erőre, mely markánsan megkülönböztethető minden más ismert párttól, mert célja sok millió honfitársunk legalapvetőbb létszükségleteinek kielégítése. Egyikük, egy 75 éves asszony, így írt a minap: „Évek óta nem voltam nyaralni, még egy napra sem, pedig ingyen utazom. De másra nem telik. Színházban már öt éve nem voltam. Egyetlen ’dőzsölésem’, hogy megveszem a gyógyszereket és a teákat, hogy túléljem az életemet, és élelmiszert vigyek munkanélkülivé lett tanár fiamnak. Nem tudom, meddig lehet még nyomorban tartani az embereket. A kilátástalanság, az elutasítás, a látszatintézkedések, az empátia hiánya jön le felénk, szürke emberekhez a hatalomtól. Körülöttünk az emberek mind megértőek nehéz sorsunk iránt, a hatalom meg csak önmagát szereti?” Magyarországon ma több mint 40 százalékra becsülik azoknak a szavazásra jogosultaknak az arányát, akik a parlamentben helyet foglaló egyik pártra sem szavaznának a következő választáson.  Nincs kizárva, hogy ennél is nagyobb a fennálló állapotokkal elégedetlenek aránya. Oly erős a passzív ellenállás a jelenlegi pártokkal szemben, amekkora csak ott lehet, ahol az emberek mindennapi életét és megélhetését érintő problémák hiába üvöltenek megoldás után, a szőnyeg alá söprik őket, mert a fő szempont nem a dolgozó jóléte, hanem a profit biztosítása. Felháborítja az embereket, hogyan szakadnak el tőlük képviselőik, amint megválasztották őket, és szegődnek olyan politikák szolgálatába, amelyek nem állnak a választók érdekében, hanem gyakran szemben állnak vele. Társadalmi munkámban szerzett tíz éves tapasztalatom mondatja velem: ez a „szürke zóna” arra vár, hogy megjelenjen a palettán egy személyi összetételében is hitelt érdemlő, higgadt, értelmes új erő, és napirendre tűzze a politika felülvizsgálását az egyszerű ember érdekében. Hogy ne vele fizettessék meg a válság árát, hanem azokkal, akik a válságot előidézték. Azt várnák tőle, hogy terheket vegyen le a rászorulók válláról, és azoktól venne el többet, akiktől van miből. Azt akarják, hogy a létminimumot mindenki számára biztosítsák, és ne legyen többé gond, hogy mit adnak enni a gyereknek. A változás igénye a bérből és fizetésből, a nyugdíjból, a segélyből élők és a kisvállalkozók között érzékelhető a leginkább. Hazánkban egy millióan élnek mély szegénységben, napi 500-600 Forintból. Több mint négy millióra tehető a létminimum, azaz a 88 ezer Forintnál alacsonyabb jövedelemből élők száma. További két millióan valamelyest a létminimum feletti jövedelemmel rendelkeznek ugyan, de nem sokkal többel. Vagyis a lakosság kb. 60 százaléka mindennapi megélhetési gondokkal találja szemben magát, fennmaradásáért küszködik. Minden korábbinál népesebbé vált az abszolút fizetésképtelenek serege. Azoké, akik nem csak kölcsöneiket nem tudják többé törleszteni, hanem közüzemi díjszámláikat sem tudják rendezni, mert bevételük nem fedezi a létfenntartáshoz szükséges kiadásaikat. Nagyon sokan közülük dolgoznak ugyan, de bérük és fizetésük oly alacsony, hogy nem tudnak megélni belőle. Magyarországon a rendszerváltást követően minden kormány olyan alacsony szintre szorította le a munkabéreket, hogy – sok millió ember esetében - a munkaerő egyszerű újratermelésére is elégtelenek. Kormányaink azért tették ezt, hogy olcsó munkaerővel csábítsák ide a tőkét, nagyobb hasznot biztosítva neki másoknál. Ennek árát fizetjük népességünk 23 százalékának (2,3 millió ember) alultápláltságával, sok tízezer gyermek éhezésével, százezrek nyomorával. Foglalkoztatási rátánk egyike a legalacsonyabbaknak az Európai Unióban, az egy millió új munkahely fideszes ígérete pedig már csak halvány emlék. Társadalmi állapotainkra jellemzően az alkotmány helyébe lépett Alaptörvény még a munkához való jogot sem ismeri el, viszont kiiktatták belőle a szociális biztonsághoz, így a társadalombiztosításhoz való jogot, a lakhatási jogot pedig annak dacára sem iktatták törvénybe, hogy még a kormánybarát keresztény-szociális körök is követelték, velünk együtt. Mélyülő társadalmi egyenlőtlenségnek lehetünk tanúi: hazánkban a jövedelemkülönbség meglepő hasonlóságot mutat a nagyvilágéval: a leggazdagabbak 1 százaléka akkora jövedelemmel rendelkezik, mint a világnépesség 57 százaléka együttvéve. A deklasszálódás és az elszegényedés kísérő jelensége az otthonvesztés, az évről-évre arató tömeges fagyhalál, és a szaporodó öngyilkosságok. A kialakult helyzetért mindenkit felelősség terhel, aki a mögöttünk álló 23 évben az országot irányította. Még akkor is, ha az életellenes tendenciák különösen 2010 óta váltak szembeötlővé sokgyermekes családok, terhes kismamák, magatehetetlen rokkantak, végelgyengülésben szenvedő öregek kilakoltatásával, sok-sok embertársunk öngyilkosságba kergetésével, a fizikai lét fenntartásához szükséges szolgáltatások kikapcsolásával, mint amilyen legutóbb Ózdon történt az ivóvíz elzárásával. De az új erő iránti igény nem csak anyagi természetű, hanem mélyen gyökerező etikai-lélektani forrásból is táplálkozik: az emberek ragaszkodnak olyan erkölcsi értékekhez, mint amilyen a becsületesség, a tisztakezűség, az őszinteség, a korrektség, az önzetlenség, a felelősségtudat, a tisztelet, a szolidaritás a gyengébbel, az emberiesség, az igazság-szeretet. Megannyi érték, melynek szinte teljesen nyoma veszett az elmúlt két évtized politikai gyakorlatában. Tapasztalható, hogy az emberek olyan új pártra gondolnak, amely nem csak bírál másokat, hanem képes a jót is meglátni mások politikájában, egyes intézkedéseiben. Mert hiszen nem minden rossz, és eleve elítélendő abban, amit a másik tesz – állítják. Elegük van a sárdobálásból. Olyanokat akarnak, akik nem mások lejáratásával akarnak politikai fegyvert kovácsolni maguknak, hanem az emberhez méltó megélhetésért való tenni akarás vezérli őket. Megőrizni, ami jó, s meghaladni, ami nem az – akarják. Politikai szolgálókészséget várnak el. Véleményük szerint bizton számíthatna népi támogatásra, aki demokráciában és szabadságban akarna érvényt szerezni az élethez és az emberhez méltó megélhetéshez való jognak, magyarkodás helyett pedig felvállalná a nemzeti progresszió humanista eszméjét, hogy elhárítsa nemzeti fejlődésünk útjából az ország félgyarmati státuszából fakadó akadályt. Vajon volna-e politikai készség az új erő iránti népi igény kielégítésére? Arra, hogy egy politikai közösség összefogjon, és lépjen? A Magyar Szociális Fórum úgy látja, hogy volna, és másokkal összefogva politikai rangra kellene emelnie az emberi és a társadalmi jogok érvényre juttatásáért vívott tíz éves küzdelmét. A civil munkának korlátot szab az intézményi rendszer, labdába rúgni csak a parlamentben lehet, ott is kellő erő birtokában. Úgy látjuk, és másokat is arra bíztatunk, hogy bátran vállalnunk kellene a megmérettetést egy olyan választási-összefogás, vagy párt keretében, amelynek fő célja az elosztási viszonyok módosítása volna a munkából élők javára. Szociális irányú rendszerkorrekciót akarunk. Olyant, amelyre az országgyűlésben jelenleg képviselt pártok egyike sem hajlandó. Véget kell vetni az emberi és társadalmi leépülésnek, vissza kell helyezni jogaiba az értékteremtő embert, perspektívát kell feltárni a fiataloknak. Ennek egyik legfontosabb eszköze a megélhetéshez szükséges garantált alapjövedelem bevezetése lehetne Magyarországon. Ennek érdekében csatlakoztunk az Európai Unió polgári kezdeményezéséhez is, melyről a Népszabadság 2013. július 26-i számában már szó esett. Az új erő iránti igény nyilvánvaló, de a közös politikai hívó szó még várat magára. Remélem, nem sokáig! Szeretnénk, ha ez a sokak által igényelt új erő mielőbb megszületnék, és vállalkozna is arra, amire mások nem akarnak.

Simó Endre újságíró, a Magyar Szociális Fórum alapítója

2013. augusztus 12.