A Magyar Békekör szerdán kegyelettel adózott a 2002. évi beszláni terrortámadás ártatlan áldozatainak emléke előtt, és szolidaritásáról biztosította az áldozatok hozzátartozóit, szeretteit.

2002. szeptember 1-én az Orosz Föderációhoz tartozó észak-oszétiai Beszlán városban 34 állig fölfegyverzett terrorista tört rá a helyi 1. sz. iskolára, ahol éppen tanévnyitó ünnepséget tartottak, és agyonlőtt 333 embert, köztük 186 1-17 év közötti gyermeket. Megölték 117 tanuló szüleit, 17 gyermek anyját és apját is elveszítette. 72 gyermek és 69 felnőtt vált egy életre rokkanttá.

A nyugati „objektív” sajtó nem sok tintát pazarolt a történtekre, gyorsan túltette magát rajta. Úgy gondolhatta, a keleti élet nem egyenértékű a nyugatival. Hasonlóképpen az afrikaihoz és az ázsiaihoz. Miközben a világ „Je suis” felkiáltással franciának, spanyolnak, belgának, britnek és németnek vallotta magát a nyugati terrorcselekményekben elpusztultakkal vállalt szolidaritás jegyében, a beszláni gyermekekért senki sem festett orosz színeket az arcára, és gyertyát sem gyújtott lelki üdvösségükért. Pedig emberek voltak ezek is, meg azok is.

„Az Önök élete ugyanolyan drága nekünk, mint azoké, akiket a világ más részein fosztottak meg életüktől a gyilkosok” – írja a Magyar Békekör szolidaritási nyilatkozatában. A civil szervezet leszögezi: a beszláni emberekkel, és minden jóravaló emberrel együtt harcol az újjáéledő fekete pestis ellen egy olyan világért, amelyben az élet a legfőbb érték.+++

BESZLAN

15 éve, 2002. szeptember 1-én példátlan terrorcselekmény történt az Orosz Föderációhoz tartozó észak-oszétiai Beszlán városban: 34 állig fölfegyverzett terrorista tört rá a helyi 1. sz. iskolára, ahol éppen tanévnyitó ünnepséget tartottak, és agyonlőtt 333 embert, köztük 186 1-17 év közötti gyermeket. Nyugaton nem keltett különösebb visszhangot a terrorista tömegmészárlás, hiszen Keleten történt, a „nyugati civilizáció” szemében pedig egy orosz ember élete nem ér annyit, mint egy nyugatié, még ha gyermek is. Így hát az „objektív” polgári sajtó, mely hetekig elemez egy-egy nyugati terrorakciót, hátterét és összefüggéseit, a kettős mérce jegyében gyorsan túltette magát az eseményen, mint olyanon, ami nem számít.

Szeptember 1. a volt Szovjetunióban mindmáig a Tudás Napja. Egész nap róla szólnak a rádió- és a tévéállomások hírei és tudósításai, igazi, össznépi örömünnep. Ha valaki csak egy kicsit is jártas a szovjet hagyományokban, tudja, örömünnep minden tanévnyitó. Különösen boldogok és büszkék az első osztályos kisdiákok, főként a szüleik. Ha csak tehetik, mindketten elkísérik iskoláskorba lépett gyermeküket ezen a nagy napon.

Beszlánban szokatlan forróság volt aznap. Az iskola vezetése ezért előrébb hozta a tanévnyitó kezdetét. A terroristák is tudtak erről, és ők is előrébb hozták gyalázatos tettüket. Fegyvertelen civilekre, ártatlan emberekre támadtak.  Beterelték őket az iskola épületébe, a tornaterembe. Azonnal tüzet nyitottak az ellenkező túszokra, még a mosdóba sem engedtek ki őket, megakadályozták, hogy kívülről ételt-italt juttassanak be hozzájuk. A harmadik napra az éhségtől, szomjúságtól elcsigázott gyermekek és felnőttek elájultak, erejük kezdte elhagyni őket. Aki szökni próbált, agyonlőtték. Csak keveseknek sikerült kiszabadulniuk. A tornaterem ablakain keresztül menekülni próbáló 21 emberrel végeztek. A tornateremben tűz ütött ki, sokan bent égtek.

Az iszonyatos mérleg: 333 ember esett a terrortámadás áldozatául, közöttük 186 egy és 17 év közötti gyermek, illetve az iskola 17 dolgozója. A titkosszolgálatok tíz munkatársa, két katasztrófavédő, illetve egy belügyi dolgozó is az áldozatok között volt. Megölték 117 tanuló szüleit, 17 gyermek anyját és apját is elveszítette. 72 gyermek és 69 felnőtt vált egy életre rokkanttá. (Minderről részletesebben az alábbi linken: https://www.syl.ru/article/186839/new_tragediya-v-beslane-zahvat-shkolyi-beslan

Tragikus volt, persze, a londoni hídon szándékosan elgázolt négy járókelő. A Charlie Hebdo 12 lemészárolt újságírója, legutóbb pedig a barcelonai terrortámadás. Egész Európát elárasztotta az együttérzés, a szolidaritás, százezrek, olykor milliók vonultak az utcára, hogy tiltakozzanak a barbárság ellen, szolidaritást vállaljanak az áldozatokkal, és hozzátartozóikkal. Középületek, a világháló látogatóinak arcai öltötték magukra a terrortámadásnak áldozatul esett országok nemzeti színeit.

Ám a szolidaritás elmaradt, amikor a beszláni iskolában lemészároltak 333 embert, többségében gyermeket. Nyoma sem volt a szolidaritásnak, amikor Donbasszban egy otthonából menekülni kényszerült háromtagú család esett az ukrán lövedékek áldozatául (a 24 éves Krisztina – a „gorlovkai Madonna” –, férje és tízhónapos kislánya), vagy amikor egy négytagú, ugyancsak gorlovkai családot a vacsoraasztalnál pusztított el egy ukrán tüzérségi lövedék. Luganszkban egy ukrán kazettás bomba ölt meg nyolc járókelőt, majd 18 másik embert. A holttestek mellett egy skalpot is találtak. Elmaradt az együttérzés, amikor Donyeckben vállról indítható rakétákat lőttek egy forgalmas útkereszteződésre a reggeli csúcsforgalomban, 8nyolc halottal és 26 sebesülttel, egy kilőtt trolibuszban.

Senki sem vonult az utcára, amikor a Sinai fölött felrobbantottak egy orosz repülőgépet 224 utassal a fedélzetén. Senki sem öltött orosz színeket! Úgy gondolhatták, a keleti élet nem egyenértékű a nyugatival. Hasonlóképpen az afrikaihoz és az ázsiaihoz. Pedig emberek voltak ezek is, meg azok is. És ezt Magyarországon egyetlen szervezet mondta ki, midőn gyászszertartást szervezett a budapesti Nagyboldogasszony ortodox székesegyházban a párizsi és a sinai merénylet áldozatainak emlékére, 2016. február 10-én: a Magyar Békekör. A Békekör alapítója megköszönte az egybegyűlteknek, hogy nem tesznek különbséget élet és élet között, hanem egyenértékűnek tartják orosz és francia, és minden más nemzetiségű és hitvallású ember életét. „Ha igaz, hogy az élet a legfőbb érték, akkor közös kötelesség megvédeni azoktól, akiknek nem drága mások élete! Köszönet illeti azokat, akik napjainkban életük kockáztatásával, önfeláldozóan harcolnak másokért, felebarátjaik életéért az ordas eszmék ellen” – mondta Simó Endre.

Csikós Sándor