Megélt olvasói vélemény a rosszabbodó egészségügyi ellátásról

Tisztelt Magyar Szociális Fórum!

Krónikus betegként az alábbi észrevételemet szeretném megosztani Önökkel a magyar állami egészségügy helyzetéről:

Hazánkban az állami egészségügyi ellátásról kertelés nélkül kimondhatjuk, hogy „elégtelen”.

Gondoljunk csak a maratoni várólistákra, melyek mára már eltűntek a látókörünkből, mivel azok már nem is hozzáférhetőek a nyilvánosság számára. Jól emlékszem még vissza arra, hogy a jelenlegi kormányzópárt 13 évvel ezelőtt, ellenzéki pártként arról győzködte az embereket, hogy „hazánkban nyílt eutanázia van”, mivel akkor, 2009 decemberre már elfogyott az egészségügyi kassza pénze és két hétig csak a sürgősebb műtéteket végezték el. Akkor viszont, az akadozás a karácsonyi és újévi ünnep között mindössze két hétig tartott, mivel a következő évi felhasználható költségvetési források még nem voltak elérhetőek. Az a hír akkoriban óriási felháborodást keltett a lakosság körében úgy, hogy az akkori kormány fejét követelték, és előtte a 300 forintos vizitdíjat is népszavazáson buktatták meg, maga a „népakarat” ítélkezett róla.  

Azóta viszont az emberek saját bőrükön tapasztalhatják meg azt, hogy szó szerint százszor rosszabb lett a helyzet, mint ami akkor volt, mivel a leszavazott 300 forintos vizitdíj helyett, most 25-30 ezer forintot fizetnek a betegek egy-egy magánrendelésen. Az akadozó állami egészségügyi ellátás miatt a magánpraxisok rendeléseire kényszerülve ma már 25-30 ezer forintos vizitdíjat kérnek el tőlük, de visszarendeléskor a kontroll-vizsgálat díja is eléri a 20 ezer forintot.

A legmegdöbbentőbb viszont az - és ez a koronavírus járványtól független tapasztalat - hogy már a háziorvosi praxisok jövője is „létkérdés”.

Ez a probléma sokkal összetettebb, mint ahogyan azt közönséges földi halandóként gondolnánk. Köztudott, hogy 2021. év végére közel ezer háziorvosi praxis szűnt meg az elmúlt évtized során. A háziorvosok túlterheltsége miatt egyre nagyobb nyomás nehezedik a betegek alapellátását biztosító praxisokra, mivel a háziorvosi praxisok 10 százaléka megszűnt. Eközben, 9,5 százalékkal csökkent a még praktizáló háziorvosok száma, így már a betöltetlen praxisok helyettesítése is komoly többletmunkát okoz a háziorvosoknak, miközben egyre nő az ellátásra szoruló betegek száma a társadalom elöregedése miatt is, és nemcsak a koronavírus járvány miatt.

A jelenlegi helyzet kialakulását tovább nehezítette, hogy a Területi Ellátási Kötelezettség (TEK) nélküli háziorvosi praxisok nagy része mára már megszűnt. Ők maguk számolták fel az alapellátási tevékenységüket. Közülük, a közel 500 praxisból mára már csupán kb. 30 százalékuk maradt még talpon, de náluk is már csak idő kérdése a roló végleges lehúzása.   

Ennek fő oka, hogy az ilyen (TEK nélküli) háziorvosi praxisok tíz évvel ezelőtt (2012. évben) már ultimátumot kaptak a kormánytól, hogy 2015. december 31-vel a rendelkezések szerint be kellene szüntetni a tevékenységüket. De az ilyen tevékenységet végző orvosok és betegeik tiltakozó petíciója, valamint az ilyen praxisokat képviselő orvosok delegációja meggyőzte az EMMI képviselőit, hogy, ha ugyanazon feladatokat látják el, mint az államilag kijelölt háziorvosi praxisok, akkor még szükség van ezekre a (TEK nélküli) háziorvosi praxisokra is a minél hatékonyabb alapellátás biztosítása érdekében. Azonban az ilyen háziorvosi praxisok, mivel vállalkozás keretében végezték a háziorvosi munkát, így ők csupán a betegek után járó „kártyapénzt” kapták, nem részesültek állami egészségügyi béremelésben, valamint az eszközparkjukhoz sem kaptak állami támogatást úgy, mint a Területi Ellátási Kötelezettség (TEK) háziorvosai. Sőt, mivel vállalkozásban végezték a háziorvosi tevékenységet, még iparűzési adót is fizetniük kellett, így a betegek után járó kártyapénz mindehhez kevésnek bizonyult. Mindezek okán teljesen ellehetetlenült a tevékenységük, ezért is „adták fel” és váltottak át más irányba.  A következményeknek a betegek itták meg a levét, mivel új háziorvost kellett keresniük.

Az általam leírtak alapján, én és a férjem is úgy jártunk, hogy - egyik pillanatról a másikra - háziorvos nélkül maradtunk váratlanul, mint krónikus betegek. A háziorvosunkkal 24 éven keresztül nagyon elégedettek voltunk, de tudomásul kellett vennünk a döntését, hogy megszűnteti a TEK nélküli praxisát. Nem volt egyszerű a dolgunk, hogy hirtelen egy másik háziorvost találjunk, ugyanis mindenhol túlzsúfolt beteglétszámmal dolgoznak a háziorvosok, így nem szívesen fogadnak már új beteget, illetve nem is kötelező új betegeket befogadniuk. Nekünk, végül is még szerencsénk volt, sikerült egy-két hónap alatt új háziorvost találnunk, igaz, hogy, csak a város túlsó felén, miközben Szeged egy megyeszékhelyű nagyváros, ahol orvosegyetemi képzés, valamint klinikai centrumok is vannak, de mégis gondok vannak itt is, mivel az egészségügyi ellátás számos területén tapasztalható, hogy sokkal nehezebben elérhető az állami egészségügyi ellátórendszer számos állomáshelye.   

Közben, azon gondolkodtam el, hogy hozzánk hasonló esetben, vajon mit tudna tenni egy kisebb faluban élő krónikus beteg az ország bármely részén, ha már a nagyobb településeken, sőt, a fővárosban is akadozik az állami egészségügyi alapellátás. Ugyanis, az általam felvázolt problémák már országos szinten érintik még a nagyobb településeket is, valamint Pest megyét és a fővárost is.

Jelenleg közel 900 ezer embertársunk alapellátása akadozik amiatt, hogy számukra nincs állandó jelleggel praktizáló háziorvos. Ők helyettesítő orvosra várnak, vagy, csak körülményesen jutnak el betegként az alapellátás igénybevételéhez akár több tíz kilométereket is utazva. Milyen lesz így az alapellátás jövője, ha a „fekete-leves” és a tortúra még, csak ezután kezdődik a betegek számára, miközben egyre fáradtabbak, egyre idősebbek a még dolgozni kényszerülő háziorvosok, miközben egyre több beteg zúdulna rá az ellátórendszerre. Így egyre több beteg maradhat a jövőben háziorvos nélkül elöregedő társadalmunkban.

A kormány azt hangoztatja lépten-nyomon, hogy itt minden a legnagyobb rendben, mert a magyar egészségügyi ellátás világszínvonalú, itt minden emberélet számít, kiválóan kezeljük a koronavírus járványt, de nem értem, akkor hogy lehet, hogy évente több tízezer elhunyt kórházi fertőzöttről szólnak a statisztikák, a koronavírusban elhunytak száma pedig, mára megközelíti a 43 ezer főt. A nemzetközi statisztikák szerint, lakosságarányosan a világon hazánkban hunytak el a legtöbben a COVID-19 járványban, de más betegségek következtében is sereghajtók vagyunk Európában is, mint például a daganatos, vagy a szív és érrendszeri halálozást illetően.

Végül néhány kérdés merült még fel bennem:

Ha az állami egészségügyben már az alapellátás is ennyire akadozik, ha a telefont a sokadik hívásra sem veszik fel sehol, akkor hogyan jut el a jövőben a beteg egy háziorvoshoz, egy szakorvoshoz, egy klinikára, egy műtétre, ha maratoniak a várólisták, miközben a beteg egy életen át megfizetette a társadalombiztosítási járulékot?  Vajon mit kap érte cserébe, ha még egy pár évig életben szeretne maradni? Egyáltalán van esélye a túlélésre, vagy ne is számítson rá? Netán’ legyen inkább „öngyógyuló”?  

Mire lesz elég a háziorvosok praxisközösségbe való integrálása, ha egy-egy háziorvosi praxis már így is rendkívül túlterhelt az egyre csak növekvő beteglétszám miatt? Ha egy-egy praxisban már átlagosan kb. 3-4 ezer beteg is megfordul, a többi praxis helyettesítése mekkora nyomással zúdul majd rá a háziorvosokra, és a betegek ebben zűrzavarban vajon milyen ellátást kapnak majd?

Köszönöm a megtisztelő figyelmüket!

Demeter Éva