Utazás a szívem körül – Magántörténet általános tanulságokkal

Kharon ladikja már elindult velem. Akkor egy erős kéz visszarántotta a ladikot, amelyből óvatosan kiemelt és a fövenyre fektetett. Hozzám hajolva súgta halkan: - Korai még. Aztán fürge ujjakkal lehántotta rólam az önfeladás hálóját.

Talán túl költői a kép, de mindjárt érthető leszek.

Ott feküdtem az orvosi rendelő kezelő asztalán, mázsás súlyokkal a mellkasomon, mely alatt a szív kétségbeesetten vergődött. Az EKG készülék hideg elektródáit éreztem a mellkasomon és a végtagjaimon, majd a készülék nyomtatója csattogott. A doktornő kezébe vette a diagramot. – Infarktus, semmi kétség – hangzott a diagnózis.

• Vegyünk vért elemzéshez. Építsünk be branürt infúzióhoz. Kössük be az infúziót. Szavak, amelyek ott elhangzottak mellettem. Aztán már ott volt felettem a folyadékkal telt zacskó és valami gyógyszerrel együtt folyt el a véráramban az infúzió.
• - Üljön fel óvatosan – szólt a doktornő és egye meg ezeket a tablettákat. A kezembe nyomtak egy kis tégelyt, abban legalább 12 apró kis tablettával. Bevettem. Nyissa ki a száját és görbítse fel a nyelvét – kérte –majd valami folyadékot spriccelt a nyelvem alá.
• - Feküdjön vissza! – hangzott. Megértettem, hogy nagy bajban lehetek, ezért kellett stabilizálni az állapotomat. A számítógép billentyűzete kattogott. Nyilván írásban rögzítette a doktornő az állapotomat, a mért értékeket és a beavatkozás lépéseit.
• - Eset kocsit kérek infarktusos beteghez Nemesnádudvarra. Aztán a rendelő címét mondta a doktornő.
• Hozzám lépve – hol a telefonja kérdezte.
• A kocsiban kint az utcán, töltőn van. Kimegyek érte – mondtam talán fel sem fogva a helyzetemet.
• - Maga nem megy sehova. Majd kimegy valaki érte közülünk.
• - A kocsi az üzlet előtt van a kulcsa meg a dzsekimben kint a váróban a fogason. Nem telt bele talán három perc sem és a recepciós hölgy a szakadó eső ellenére hozta a telefonomat.
• - Kinek szeretne telefonálni mielőtt ideér az eset kocsi, amely viszi Szegedre? – kérdezte.
• - A feleségemnek, meg az ismerősömnek, hogy vigye haza a kocsimat.
• Nem tudom mennyi idő telt el, de egyszer csak ott volt a hordágy meg a mentősök. Átemeltek a hordágyra és már gurítottak is ki a rohamkocsiba. Néhány másodpercig áztatott az eső is, ami ekkor még jól is esett.
• A kocsi szirénázva elindult. Hányszor rettentem össze korábban a sziréna hangjára – vajon kinek lehet baja, - gondoltam és most miattam szirénáznak. Többször felhangzott a sziréna hangja. Abból tudtam, hogy valamelyik településen haladunk át Szeged felé.
• Begördültünk a szegedi klinika mentő fogadójához.
• - Nemesnádudvarról hoztunk infarktusos férfit. – mondta az egyik ápoló. – Első emelet egyes műtő – volt a válasz. Már gurult is velem a kocsi. Lift, azután egy kanyar, még egy.
• - Meghoztuk az infarktusos beteget Nemesnádudvarról – mondta valamelyik. – Már vártuk – volt a válasz. Aztán valami olyan sebességgel hántották le a ruháimat, meg a cipőmet, hogy mire felocsúdtam volna már anyaszült meztelenül a műtőasztalon feküdtem. Ismét infúzióra kötöttek. Mintha valami injekciót is belém nyomtak volna, aztán becsomagoltak valami lepelbe.
• - Megszúrom a karját – mondta a beavatkozást végző orvos – beültetek az érbe egy hüvelyt, ami kicsit fájni fog – folytatta. Fájt. Nem nagyon. Aztán már csak azt éreztem, ahogy a katéter csúszik fel a jobb kezem valamely erébe. A vállamig tudtam érzékelni, aztán eltűnt.
• - Na, megvan a dugulás. Itt megbővítjük az eret – szólalt meg. A négyszögletes letapogató fej meg ott kószált a mellkasom felett, amely bizonyára valami monitorra továbbította a képet a katéter mozgásáról és az ereim állapotáról.
• - Sajnos nem vagyunk kész. Ágyékból is indítanom kell katétert – mondta a főorvos úr. Ettől megijedtem. Sokkal érzékenyebbnek gondoltam az ágyékomat, mint a karomat.
• - Ne féljen nem fog fájni – nyugtatott a doktor. – Elérzéstelenítem. Igaza volt. Szinte észre sem vettem. Csak az ütemes mozdulatokat érzékeltem, hogy valahol bennem jár az eszköz. – Na ez is megvan – mondta. – Ide is betesszük a szentet. Szerencsére idejében elkaptuk. Csak később tudtam meg, hogy az infarktusomat elhárító főorvost Jambrik Zoltánnak hívják. Mehet az őrzőbe -     Vittek. Valami folyosó, kanyarok, és már az ágyban voltam. Felszerszámozva a mellkasomat néhány elektródával, amely egy mellettem lévő monitorra közvetítette a szívritmust. Szemben egy asztalnál éjjel, nappal egy nővér figyelte a függönnyel elválasztott betegek állapotát.
• Másnap dél körül áttelepítettek egy kétágyas szobába. Itt is monitor figyelte a szívemet.
• Már estefelé járt az idő. Előtte nem régen néztem meg a telefonom óráját. Negyed hét volt.
• A telefonom hívó hangja szólalt meg. Kinyúltam a telefonért. Bekapcsoltam a hívást.
• - Pafféri Éva vagyok. Gyula, hogy van? – Azt hiszem jól – hebegtem a meglepetéstől. – Csináltak magáról a beavatkozás után ultrahang felvételt? – Igen, egy mobil készülékkel – mondtam.
• - Itthon találkozunk. Várjuk haza. Vigyázzon magára – fejezte be.
• Nem tudom leírni azt az érzést, ami átjárt egész testemben. Akkor eszembe jutott egy hat évvel korábbi történet. Amolyan sztrókos tüneteim támadtak, súlyos egyensúlyi zavarokkal. A lányom bevitt Bajára a sürgősségire. A vizsgálat közben a neurológus orvos rákérdezett: Honnan is jött. – Nemesnádudvarról – mondtam. – Ki a háziorvosa? – kérdezett tovább.
• - Nem tudom – válaszoltam, mert aki volt az elment, az új meg nem érkezett még meg.
• Kicsit távolabb megszólalt az asszisztens hölgy. Önök a világ legkedvesebb és legnagyszerűbb orvosát kapják Pafféri Éva doktornőt, aki innen megy tőlünk magukhoz. Nem először éreztem azóta is, de ez a mai nap elhozta a tökéletes megbizonyosodást. Az a gesztus amit tett az orvoslás egy sokkal magasabb minősége. Lélekátömlesztés, bizalom terápia, amely a fizikai beavatkozás lelki megerősítése, mely önmagában is gyógyít.
• Szegedről három nap múlva a bajai kórház belgyógyászatára vittek megfigyelésre, majd Balatonfüredre a szívkórház rehabilitációs osztályára lábadozni. Meggyőződhettem róla, hogy Pafféri doktornő a távolból is figyelte az állapotomat, amelyre a mai technika már lehetőséget nyújt.
• Meggyőződésem, hogy nem én vagyok az egyetlen, mert minden betegére hasonló gondossággal a féltő módon figyel.
• Amúgy meg a házi-orvoslásban olyan nagyszerű, példaértékű modellt teremtett, amely követésre méltó lenne az egész országban.
• De a nemesnádudvariaknak ezt nem kell bemutatni. Csak gondoltam, hogy Karinthy után szabadon én is megírom az Utazást a szívem körül történetét, hogy ezzel is köszönetet mondjak Pafféri doktornőnek, Évinek az asszisztensének és Anitának a rendelő recepciósának megmenekülésemért.

Czöndör Gyula