Alább megosztjuk Olvasóinkkal azt a levelet, amelyet "A te országod, a te hangod" nemzeti konzultációról írt nekünk egy magát megnevezni nem kívánó szimpatizánsunk azzal a kéréssel, hogy közöljük

     A koronavírussal kapcsolatos  - „ A Te Országod, A Te Hangod”  - nemzeti konzultáció borítékolása és kiküldése 1,7 milliárd forintba került. A további költségekről nincs információ, hogy mennyibe kerültek például: a plakátok, online hirdetések, egyéb reklámok melyek a konzultációt népszerűsítették. Nem tudni azt sem, hogy a visszaküldött ívek feldolgozása, valamint a kérdéseket kitalálók és jóváhagyók díjazása mennyi volt, mivel ezeknek a szolgáltatásoknak az árait nem tartják nyilván, miközben ezek is közérdekű adatok lennének, hiszen a költségeket az adófizetők pénzéből finanszírozzák. A konzultációs íven feltett kérdések egyértelműen úgy vannak megfogalmazva, hogy az azokra adandó válaszok az eddigi kormányzati intézkedésekre rábólinthatnak. 

Mire is jó ez a nemzeti konzultáció, ha a kormány az emberek valós problémájával nem foglalkozik, mint például:

- A koronavírus járvány ideje alatt miért nem működött és működik még jelenleg sem fennakadások nélkül az általános egészségügyi ellátás?

- A járvány ideje alatt elveszett munkahelyek pótlására milyen garanciákat nyújtana a kormány?

- A maximum 90 napig folyósítható álláskeresési járadék időtartamát miért nem hosszabbítják meg, ha a járványnak második hulláma is várható és ez akár tartós munkanélküliséget is eredményezhet? (Elsősorban: turizmus, vendéglátás, vállalkozások, szolgáltatások, stb. lehetnek érintettek).    

- A munkájukat tartósan elveszítőknek milyen segítséget ajánl fel a kormány a 90 napos álláskeresési járadék lejárta után? 

- A nyugdíjak kiegészítésére miért nincs kormányzati szándék már az idén, ha jelentős az élelmiszer, a gyógyszer, és a szolgáltatások árának emelkedése?     

- A kormány mire szándékozik költeni azt a 6,09 milliárd eurót ( kb.2107 milliárd forintot), melyet vissza nem térítendő támogatásként kapunk az Európai Uniótól?

- A kormány mikor és hogyan kívánja fejleszteni az idősotthoni ellátórendszert, hogy az intézmények zsúfoltságát mihamarabb enyhíteni lehetne? (Jelenleg ugyanis mindössze 52 ezer férőhelyen, az idősek mindössze 3%-a kap gondozást és közel 40 ezer az intézményi férőhelyekre várakozók száma). 

A teljesség igénye nélkül, már ez a pár kérdés is rávilágít azokra a társadalmi problémákra, melyek sürgősen megoldásért kiáltanak.

A miniszterelnök ígérete szerint, a járvány idején: „Egyetlen magyart sem hagyunk magára, egyetlen magyar sincs egyedül, harcolnunk kell minden egyes emberéletért”. 

Ha ezeket a kijelentéseit valóban komolyan gondolta, akkor elő kellene állni a konkrét tervekkel is. Most ugyanis látható, hogy: az egészségügyi ellátás megszokott rendje még mindig nem a régi, mivel telefonos közelharcot vívnak a betegek az időpontokért, a háziorvosi, vagy járó-beteg rendelésekre, a diagnosztikákra, vagy a klinikai kontroll vizsgálatokra történő bejutásokhoz. A nyugdíjasok nemcsak a betegellátásra, hanem a megélhetési gondokra is panaszkodnak. 

A munkájukat elveszítő aktív korúak az álláskeresési járadékért sorban állnak, de panaszkodnak, hogy hónapokig nem jutnak hozzá az ellátáshoz. Ráadásul, akik kiskorú gyermeket nevelnek, azok helyzetét az iskolakezdés is nehezíti. 

Egy tiszántúli egyedülálló anya június 30-án veszítette el állását. Megigényelte az álláskeresési támogatást, de semmi biztató választ nem kapott még arra, hogy mikor kapja meg majd a munkanélküli járadékát.  A kislánya most lesz első osztályos, akinek a beiskolázásához komoly kiadásai lesznek, de élni is kellene valamiből, miközben anyagi tartaléka nincsen. 

„ A szüleimnél eszünk, ők segítenek a kislányom iskolakezdéséhez is megvenni a felszereléseket, de a közműszámláim hátralékban lesznek, azokat nem  bírom fizetni a semmiből. Vajon ki hallja meg az én hangom, milyen az én országom?” - kérdezte elkeseredve a 37 éves egyedülálló anyuka. 

Egy Dél-magyarországi nyugdíjas, kerekes székes asszony az alábbiakról panaszkodott:

„Eddig, még úgy, ahogy megvoltam, próbáltam úgy szervezni a mindennapi életemet, hogy ne szoruljak túlzottan mások segítségére. A fiamnak, a lányomnak dolgozni kell, családjuk van, el kell őket tartani. Az utóbbi időben gyakrabban jönnek hozzám, mivel nagyon leromlott az állapotom, viszont azt egyikük sem engedheti meg magának, hogy ápolási díjon éljen miattam, mivel a felnőttek utáni ápolási díj olyan alacsony, mint egy segély. Abból nem bírnának megélni, a rezsit fizetni és gyereket nevelni. Nekem viszont segítség kell, így egy asszonyt kellett fogadnom, aki időnként eljár hozzám. Itt az akadály-mentesítés is, csak vágyálom, így még a bevásárlás és az ügyintézés, az orvosokhoz járás is nehézkes. Hiába mondja a Miniszterelnök, hogy „egyetlen magyar sincs egyedül”, én bizony egyedül érzem magam a sok-sok gondommal” – panaszolta a kerekes székes nyugdíjas asszony.     

A nemzeti konzultáció úgy üzen az embereknek, mintha kíváncsi volna a véleményükre. El akarja hitetni velünk, hogy mennyire fontos a véleményünk. Ha valóban az országunkban élő emberek problémájára fókuszálnának, és fontos lenne a véleményünk, akkor figyelembe is vennék. Figyelembe vennék, hogy mennyire vagyunk elégedettek a munkahelyekkel, az oktatással, az egészségüggyel, a szociális ellátórendszerrel, vagy a nyugdíjakkal. Az emberekhez eljuttatott nemzeti konzultáció kérdései, viszont nem erről szólnak.

2020. július 29.